Hírek

A Szózat és a Hymnus megzenésítése

A reformkori Nemzeti Színház kezdeményezései; a Szózat és a Hymnus megzenésítése, kései utóéletük

1989 óta - kormányhatározattal - január 22-e a Magyar Kultúra Napja. 1823-ban, 187 éve ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc (Szatmár-) Csekén Hymnus című költeményét „a' Magyar nép zivataros századaiból". A mű először 1829 decemberében jelent meg nyomtatásban a Kisfaludy Károly szerkesztette Aurora folyóiratban, melyről Toldy Ferenc recenziója, mint „hathatós, égig felzengő hymnus"-ról emlékezett meg. Kölcsey első verseskötete 1832-ben látott napvilágot, de még ezelőtt a Pesti Casino akkor alakult olvasó társaságának megnyitásaként felolvasott vers a Hymnus volt, melyről barátja, Bártfay László levélben számolt be a költőnek: „...Az első olvasás múlt pénteken történt, 's én valék a' szerencsés első olvashatni - a' Te Hymnusodat: Áld meg Isten a' Magyart etc. etc - Nem arra értve, hogy én olvastam, de megnyittathatott e az olvasás méltóbban? Barátom, bizonyos ünnepiséget ada, legalább adhata e' darab a' megnyíló intézetnek" Az igazi elismerést, általános ismertséget azonban néhány évvel később majd a megzenésítés hoz a versnek, s költőjének.

Mindössze két évig, az 1843 - 1844-es esztendőkben állt igazgatóként a pesti Nemzeti Színház élén Bartay András (Endre), a reformkori kulturális vezetés kiemelkedő képviselője, tankönyvíró, zeneszerző. Tevékenysége, kezdeményezései mégis máig ható eredménnyel bírnak mind a nemzeti opera, mind zenei szimbólumaink tekintetében. Talán a Gotterhalte - az akkor hivatalos osztrák himnusz - ellensúlyaként is 1843 kora tavaszán zeneszerzői pályázatot hirdetett Vörösmarty Szózatára írandó népmelódiára. Ennek nyertese - mint köztudomású - Egressy Béni lett, dallama máig meghatározó és nélkülözhetetlen része nemzeti-, és egyházi ünnepeinknek. (Arról talán kevesebben tudnak, hogy az eredetileg énekhangra és zongorára komponált mű zenekari hangszerelését utóbb Egressy barátja és alkotótársa, Erkel Ferenc készítette el.) Őt magát is megragadta a téma, de a nemzeti színházi bírálóbizottság tagjaként nem pályázhatott. „Erkel Ferencz karmesterünk is készíte a Szózathoz zenét, melly mint tudjuk és bizonyosan tudjuk, nem csak a' jutalmazottnál jobb, de magában is jó, 's a' Szózat lángeszű költője tetszését is megnyeré, de a' szerző által jutalomra be nem adaték; kérjük ezért a' nemzeti színház igazgatóját, énekeltesse el a' színpadon ezt minél előbb, legalább kárpótlásul, 's felserkentéseül azon reménynek, hogy lesz nem sokára egy a' hazát keresztülriadó nemzeti dalunk."(Pesti Hírlap 1843.május 25.) Alig egy héttel később, május 30-án ezt a Szózat-megzenésítést is bemutatták a Nemzeti Színházban. Erkel műve mintegy másfél évszázadnyi szunnyadás után Bárdos Lajos kórusfeldolgozásainak köszönhetően vált ismertté.

Ahogy a Pesti Hírlapból, úgy a Honderü című hetilap 1844. február 24-i írásából is kiderül, hogy a nemzeti himnusz iránti vágy Vörösmarty versének megzenésítése után sem lankadt: „Minden nemzetnek megvan a maga néphymnusza, mellyel királyát élteti. A brittnek God save the Kingje, a németnek Gott Erhalteja stb. A magyar még nem bir illyennel. Avvagy kevesebb loyalitás melegítené keblünket? Bizonyosan nem. (...) Be dicső volna birni egy nagyszerű néphymnuszt, mellyre Vörösmartynk' koszorúzott koboza és Erkelünk' gyönyörű lyrája egyesülnének. Rajta dicső magyar költér! (...) Hadd éltessük mindnyájan a jó királyt, ki magyar nyelven beszél nemzetéhez!" Az utolsó mondat nyilvánvalóan gesztus volt az uralkodó felé, azonban sokkal inkább tetten érhető a reformkori gondolat; a hangsúly magyar nyelven és a néphymnuszon van. 

Alig egy hétre rá, február 29-én (1844. szökőév volt) Bartay igazgató - keresztnevét ezúttal Endre-ként aláírva - „...ismét 20 arany pálya díjt tűz ki a' legjobb népmelodiáért - Kölcsey Ferenc koszorús költőnk' Hymnusára' ének és zenekarra téve. (...)A ...pályaművek beküldésének határnapja 1844 május 1ső napja..."(Regélő Pesti Divatlap március 3.)

A Honderü június 22-i beszámolója szerint „...egy több műkedvelő urakból alakult választmány" június 15-én hozott egyhangú határozata szerint: „...A beküldött 13 műek közöl - melyek között számos dicséretreméltó szerzemény van - legtökéletesbnek, minden megkívántatóságot magában leginkább egyesítőnek lenni találtatott (pedig közértelemmel) az I. számmal, és 'Itt az írás olvassátok' /sic/ jeligével ellátott pályamű, melly a mondott díjat nyerendi..." Amint az írásból is kiderül, Erkel - mert övé volt az egyes számú pályamű - jeligeként Kölcsey Vanitatum Vanitas című versének első két sorát idézte, a nyomda ördöge azonban itt is közbeszólt: „Itt az írás forgassátok, Érett ésszel, józanon..." A műkedvelő urak összegzést pedig érdemes kicsit pontosítani, hiszen többek között olyan neveket takart, mint Petrichevich Horváth Lázár, Szigligeti Ede, vagy Vörösmarty Mihály...

A zenei Himnusz születésnapjának tehát 1844. június 15-ét tekinthetjük. (Különös egybeesés, hogy szerzője negyvenkilenc esztendővel később 1893-ban ugyanezen a napon hunyt el Budán, egy Diana úti villában.)

A pályaművek első nyilvános bemutatására a Nemzeti Színház díszelőadásán került sor három héttel később, július 2-án. Erkel megzenésítésével együtt további hat dicséretre méltatott pályaművet ismerhetett meg a közönség; Egressy Béni, Molnár Ádám, Travnyik János, Elias Marton egy-egy, illetve Seyler Károly két Himnuszát. Erkel művének fogadtatása nem volt egyértelmű. Míg az Életképek-ben Ney Ferenc őszinte lelkesedéssel írt „zenészetünk egyik (új) díszéről", addig a konkurens Regélő Pesti Divatlap árnyaltabban fogalmazott: „Miután a 6 dicséretre méltatott hymnusdalt az operai chorus eléneklé, s ezek közt Egressy Béniét és Travnyikét leginkább megtapsolá; elvégre a játék után Erkel Ferencz pályanyertes műve adaték elő, mely nemzeti jelleme, magasztos művészi kifejezése, s hathatós harmóniája által egyaránt kitűn, de magán viselvén a hymnus szelleméhez alkalmazott templomi zene bélyegét, a nép ajkán visszhangra nem fog találni."

E jóslat azonban nem vált be. Augusztus 10-én az óbudai hajógyárban a Széchenyi gőzhajó avatási ünnepségén már hivatalos keretek között, a nemzet himnuszaként adták elő a vízrebocsátást kísérő Rákóczi-indulót követően: „Végre ütött az óra s erőteljes diapasonokban (hangterjedelemben) kezde zengeni ama fölséges néphymnus, mellyet Kölcseynk és Erkelünk' egyesült lantjaik teremtének. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot az erősmellü férfiak és csengő hangu énekesnők' minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek' teljes harmoniája által, valóságos nemzeti hymnuszzá magasult. Három izben álla be általános szent szünet, és három ízben ismételteték a nemzet' hymnusa." Öt nappal később,a Magyarok Nagyasszonyának ünnepén a Rákos mezején zászlószentelési misén az úrfelmutatás alatt ötvenezer ember előtt hangzott el Erkel fohásza. Nyomtatásban már a nyár folyamán megjelent „Tekintetes Deák Ferencz úrnak" szóló ajánlással Erkel kiadójánál, Wagner József zenemű-kereskedőnél.

Ezt követően a himnusz népszerűsége fokozatosan nőtt, hazafias alkalmakkor vidéken is egyre többször énekelték, Az előadások és a kottakiadás jóvoltából a '48-as események idejére országosan elterjedt, ismertté vált. Március 15-én Katona József: Bánk bán c. drámájának előadása közben a Nemzeti Színház közönsége lelkesítő, gyújtó hangulatú zenét követelt; a Rákóczi-induló, majd a Marseillaise után a „Meghalt a cselszövő..."- kórus csendült fel Erkel Hunyadi-jából. Petőfi Nemzeti dalát Egressy Gábor, a zeneszerző nagyformátumú színész testvére szavalta el, melyet népdalok, végül a Hymnus és a Szózat követett. A szabadságharc leverését követőn a nemzeti ellenállás, a lassú konszolidáció éveiben pedig az egység zenei szimbólumává, a nemzeti érzelmeket leginkább kifejező népénekké vált Erkel műve. Olyan országos jelentőségű alkalmakkor hangzott el többek között, mint Kölcsey síremlékének avatásán 1856-ban, a kiegyezést megelőző országgyűlés megnyitása napján (I.) Ferenc József bevonulásakor, és 1894-ben Kossuth ravatalánál a budai dalárda előadásában.

Megosztottság jellemezte a márciusi forradalom ötvenedik évfordulóján rendezett ünnepséget; a polgárság a Nemzeti Lovardában a Hymnust énekelte a beszédek után, a szocialisták ezzel szemben tüntetően a Marseillaise-t, a Nemzeti Múzeumtól a várba tartók pedig felváltva a Kossuth-nótát, s az előzőeket.

1903-ban Rátkay László képviselő jóvoltából legitimációs kísérlet történt az egységes magyar himnusz törvénybe iktatására, ez azonban meghiúsult Széll Kálmán miniszterelnök válasza nyomán, aki semmi problémát nem látott a „Gotterhalte" éneklésében. Az első világháború és Trianon veszteségei azonban megint inkább a Hymnus éneklését erősítették. 1923-ban Kölcsey fohászának századik évfordulóján országos ünnepséget rendeztek, melyre azonban nem január 22-én, hanem - máig sem tisztázott okokból - június 10-én került sor.

Az '50-es évek diktatúrájában a hatalom képviselői szakítani akartak történelmi szimbólumainkkal, így a himnusszal is. Révai József, Rákosi népművelési minisztere Kodály Zoltán születésnapi köszöntését látta a legalkalmasabb pillanatnak arra, hogy szinte felszólítsa őt egy új himnusz megkomponálására, melynek szövegét terveik szerint Illyés Gyulának kellett volna megírnia. Széll Jenő visszaemlékezése szerint Révai "...az obligát pohár bor oldottabb hangulatában ekként fordult Kodályhoz. Van még a tanár úrnak egy adóssága velünk szemben. A bizalmaskodó hangra mintha egy jéghegy válaszolt volna: Nekem? Magukkal szemben? Micsoda? Írjon nekünk a tanár úr új himnuszt! Mire Kodály csak annyit mondott: Minek? Jó a régi." Ő ekkor már óriási nemzetközi tekintélynek örvendett, egyike volt annak az alig háromszáz embernek az országban, aki útlevéllel rendelkezett, vagyis kitekintése, számos kapcsolata volt a világgal. S bár zeneszerzőként nyilvánvalóan nagy kísértést jelenthetett a felkérés, mégis volt ereje, tisztessége és bátorsága ellent mondani az eszközökben nem válogató hatalom képviselőjének, s nem átengedni az akkor már több mint egy évszázados történelmi-zenei szimbólumot pillanatnyi politikai játszmának.

Sok hányattatás után a Hymnus törvényes státusa 1989. október 23-tól rendeződött; ettől kezdve ugyanis a XXXI. tv. 36. §-a kimondja, hogy "a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével." Ugyanez az Alkotmány nemzeti jelképeinkről szóló záró rendelkezésének 75. §-a is.

1994-ben a Hymnus születésének 150. évfordulóján e sorok írója Falvy Zoltán, Somfai László és Legány Dezső kutatásaira támaszkodva Emlékhangversenyt szervezett a Zeneakadémián. Zenetudósaink ugyanis nem nyugodtak bele Fabó Bertalan Erkel emlékkönyvének eme állításába: „A többi pályaművek között akadt nem egy érdekes, de fájdalom, azok hangjegyei elvesztek." Az egykor benyújtott művek közül Erkelén kívül ekkor még csak három volt megtalálható az Országos Széchényi Könyvtárban: egy szerzőnév nélküli a cappella „Himnusz Kölcseytől (OSZK. Népszh.335), a 8. sorszámú „Bár babérral nem illettek Csak a gúnytól kíméljetek. Egy régi Író" jeligéjű négyszólamú vegyeskarra és zenekarra (OSZK. Népszh.1344), valamint egy háromszólamú férfikari Hymnus-torzó, ahogy utóbb elneveztük (OSZK. Népszh.792/56). Az első magyaros jellegű tárogató motívumú, a második kifejezetten indulószerű, erősen németes hangzású (alighanem erre utal a választott jelige is). Ennek érdekessége, hogy mint valamennyi pályaművet, ezt is „kopista" példányban adták be, ám a kottamásoló elvétve a szöveget "Köldj rá víg esztendőt" írt a megfelelő zenei sor alá. A harmadik mű teljes zenekari kísérete elveszett, arra csak a megmaradt kórus szólamanyagának szünetjelei utaltak; háromszor 8 ütem bevezetés, közjáték és befejezés. Ennek pótlására a kor stílusismeretének birtokában Sugár Miklós zeneszerző-karmestert kértem fel. Az emlékhangversenyen a himnusz-pályázatok mellett Erkel addig kevéssé ismert kamrazenei és kórusművei csendültek fel, többek között „A Szent Korona" - kantáta, melyet ugyan a zeneműkiadó megjelentetett a '60-as években, de a korszak szellemiségéhez illeszkedő címmel és szöveggel.

Szívós kutatómunka és a szerencsés véletlen egybeesése folytán a millenniumi esztendő előtt további két pályamű került elő; A Nemzeti Színház irattárában kutató Berlász Piroska megtalálta a „Szenteld Óh Magyar Hazádnak..." jeligéjű négyszólamú zenekar-kíséretes férfikari kotta partituráját (OSZK. Msmus 10869), Egressy Hymnusza „Isten áld meg a' Magyart" jeligével pedig a Zenetudományi Intézet Major Ervin hagyatékából került elő.(C-388 sz.Fond.2/58)

A Magyar Millennium keretében 2000-ben nyílott lehetőség először felvételt készíteni a ma fellelhető Szózat- és Hymnus pályaművekről, valamint az ezeket ihlető költeményekről. Ebben Mécs Károly színművész, a Budai Ciszterci Szent Alberik Kórus Áchim Erzsébet orgona-, és a MÁV Szimfonikusok zenekarkíséretével működött közre. Igyekeztünk minden művet kottahűen, a prozódiai és már említett szövegproblémák figyelembe vételével rögzíteni. Erkel Hymnusza az eredeti nemzeti színházi zenekari létszámmal Esz-dúrban és a templomi gyakorlatban már sok évtizede megszokott, mindenki számára énekelhető B-dúros változatban is elhangzik - ez utóbbi szintén Sugár Miklós jóvoltából. Az európai himnusz-hagyományoknak megfelelően egyébként Erkel is megismétli, s ezáltal kiemeli az utolsó sor gondolatát: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt!" Míg a közreműködő apparátus nagyságát jelentősen és feleslegesen növelte, addig ezt az ismétlést sajnos elhagyta az elmúlt század előadói gyakorlata.

A Zeneszó - a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége lapja - 2009 őszén megjelent számai a minél szélesebb körben való hozzáférhetőség érdekében, egyben az Erkel-Bicentennárium nyitányaként jelentette meg az egykori Hymnus-pályaműveket zongorakísérettel.

 

                                                                                                          Somogyváry Ákos

Hírlevél feliratkozás

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy értesüljön legfrissebb eseményeinkről, híreinkről.

Kapcsolat

Lépjen velünk kapcsolatba elérhetőségeinken.

  • Telefon: +36/1/225-3713

Kövessen minket!

Kövessen minket a közösségi hálózaton.
Ön itt van: Főoldal Aktuális Hírek A Szózat és a Hymnus megzenésítése